Utazásszervezői pályám elején én lettem a török utazásszervező abban az irodában, ahol épp dolgoztam. Akkor még, így szervezetten senki nem utaztatott Magyarországról Törökország déli részére, a Török Riviérára. Szóval én lettem ennek a területnek a gazdája, és egy féléves előkészület után el is indult Magyarországról az első charterlánc erre az ismeretlen és akkor még egyáltalán nem népszerű helyre.

Vagyis elindult volna, ha a második héten nem robbantott volna fel néhány kukát egy helyi terrorszervezet, pont a turistaszezon legelején.

A már befizetett utasok 90%-a azonnal lemondta az utazását, és így az egész első évi charterláncot töröltük. Volt azonban néhány ember, akik mégis oda akartak utazni, ezért megszerveztük, hogy menetrendszerinti járattal odavisszük őket, majd nyaralás után hazahozzuk.

Vagyis én odaviszem őket, mert engem nevezett ki a főnök idegenvezetőnek, bár ez előtt még sose vezettem csoportot.

Ki is mentem a repülőtérre, jöttek a csoporttagok, és megjött az utolsó házaspár is. Amikor átadtam nekik a repülőjegyeket, feltették azt a kérdést, amitől azonnal elsötétült előttem a világ.

„Az útleveleink hol vannak?”

1993-at írtunk, amikor még előre kellett elintézni a török vízumot a követségen, és az irodánk segített ebben azoknak, akik kérték. Ez a házaspár is kérte, majd ők is és az ügyintéző is elkövettek egy apró hibát. Amiből nagy baj lett.

Nem kérdeztek.

Az utasok nem kérdezték meg a kolléganőmet, hogy mikor és hol kapják vissza az útleveleket, a kolléganőm pedig nem kérdezte meg őket, hogy bemennek-e az irodába értük.

Mindkét fél csak FELTÉTELEZETT valamit.

Az utas, hogy majd a repülőtéren, az ügyintéző pedig azt, hogy majd azt irodában. Ezért azon a szép júniusi reggelen, pont 7 órakor a két utas útlevele békésen várakozott az irodai széfben. 1993-ban nem volt mobiltelefon, és nem volt egy csomó eszköz, amivel ma pillanatok alatt lehetne ezt a hibát orvosolni.

Amikor mindez kiderült, a házaspár leült velem szemben, összefont karokkal, és közölték:

„Akkor mi most perelünk. Mindketten ügyvédek vagyunk.”

Hát, ilyen első csoportvezetést senkinek sem kívánok. A tranzitban már bent várt 40 másik utas, és nekem meg kellett oldanom ezt a nagyon nagy hibát.

Végül is heppiend lett. A házaspárral megbeszéltem, hogy nagyon szeretném, ha mindezek ellenére eljönnének egy későbbi járattal Törökországba, és addig nem perelnének, amíg nem nyaralnak egy jót, mert a hely csodás, és várni fogom őket ott a repülőtéren. Két óra múlva útlevéllel, új repülőjeggyel jöttek utánunk. Addigra elintéztem, hogy a török partner minden létező kedvességet bedobjon nekik. Nem utolsósorban pedig, a Török Riviéra szerintem a világ egyik legvarázslatosabb helye volt akkoriban, és nekik is annyira tetszett, hogy utána nem hogy nem pereltek, hanem még évekig én voltam a személyes utazásszervezőjük.

Azért jutott eszembe ez a történet, mert sokszor merül fel a coaching üléseken az, hogy mi az, ami feltételezés, és mi az, ami valóság.

Hogy miket gondolok arról, hogy miket gondolnak rólam, és mi az, amit valóban gondolnak.

Hogy valóban unalmas vagyok-e, és azért nem beszélgetnek velem, vagy esetleg azért, mert a másik ember is ugyanannyira gátlásos, mint én.

Vagy azért nem hívnak-e el egy interjúra, mert nem tetszem nekik, vagy azért nem, mert közben visszavonták a pozíciót. (Velem történt ilyen.)

Vagy azért nem fizetnek nekem több pénzt, mert nem vagyok értékes, vagy azért, mert a tárgyalófelem nem látja át, hogy mekkora érték az, amit én képviselek.

Nem mindegy ugye?

Rengeteg olyan helyzet van az életben, amikor teljesen más az, amit feltételezünk, ahhoz képest, ami a valóság. Gondolhatunk akár Kolumbusz Kristófra is.

A coachingban az egyik legjelentősebb szabály, amit az egyik trénerem a fejünkbe vert, az az, hogy:

„Mindaz, amit gondolsz arról, ami történik az ügyfeleddel, az valószínűleg hipotézis. Ellenőrizd le, kérdezz rá, hogy jól gondolod-e.”

A mindennapokban is feltételezünk és értelmezünk egy csomó információt, anélkül, hogy valóban tudnánk, hogy az igaz-e vagy sem. A Gestalt coaching technika azt mondja, hogy olyan az ember természete, hogy törekszik a teljességre, hogy a megszokott formát, alakot hozza létre. Az általunk látottakat, tapasztaltakat kiegészítjük valamiféle kerek egésszé, akkor is, ha egyébként hiányosak.

Például ezt a képet B betűvé alakítjuk, de igazából mit látunk? Szaggatott vonalakból valamilyen alakot.

Vagy, ahogy René Magritte szürrealista festőművész is eljátszott ezzel a témával, ahol az egyik híres festménye alá azt írta, hogy:

„Ez itt nem egy pipa”.

Szerinted mi ez?

Magritte az akkori burzsoázia racionalitását akarta konfrontálni, amikor ezt a képet megfestette. A képen található pipát nem lehet sem megtömni, sem rágyújtani. Ez csupán egy pipa képe.

Ahhoz, hogy biztosak lehessünk abban, amit feltételezünk, látni és érzékelni vélünk, a kérdezés az egyik legjobb eszközünk.

Amikor elindul a fejedben egy gondolat, pl.:

• nem vagyok elég okos ehhez az álláshoz;
• nem tudom megcsinálni;
• nekem nem jár több;
• sose fogok ennyit keresni;
• biztos, hogy senkit nem érdekel az, amit én csinálok,

akkor tegyél fel magadnak néhány kérdést.

A coachingban rengeteg kérdést használunk, de most elsőként Byron Katie, világhírű amerikai előadó és író híres 4 kérdése jutott eszembe. A hölgy az önvizsgálat egyedülálló útját tanítja, amit egyszerűen „A Munkának” nevez. A Munka menete nagyon egyszerű: az ítéleted, hiedelmed leírásából, majd négy kérdésből és ezek megválaszolásából, és ötödik lépésként úgynevezett megfordításokból áll.

A 4 kérdés, amit már ma is feltehetsz magadnak akkor, amikor stresszes, zavaró gondolatokkal találkozol:

1. Igaz ez?
2. Teljesen biztos lehetsz benne, hogy ez igaz? (Igen vagy nem).
3. Hogyan reagálsz, mi történik akkor, amikor elhiszed ezt a gondolatot?
4. Ki lehetnél ez a gondolat nélkül?

 

Byron Katieről itt tudhatsz meg többet: http://thework.com/

Vagy itt: http://thework.com/sites/thework/downloads/little_book/Hungarian_LB.pdf

Nagyon köszönöm, hogy ezt a bejegyzést is elolvastad, és ha tetszett, akkor kérlek, oszd meg másokkal.

Megosztani itt tudod: https://www.facebook.com/KalanguCoaching.
Ahonnan letölthető az Álommunka Projekt útmutató: www.kalangu.net.
Kérdéseket itt tudsz feltenni: evat@kalangu.net.

Szép napokat!

Éva