Pár éve voltam egy Kemény Dénes előadáson, ahol a sikerekről, a kitartásról, a motivációról és a kudarcokról beszélt. Mesélt arról, ahogy tartotta a lelket a csapatban, amikor tudták, hogy rosszul megy a játék, vagy amikor túl sok volt az adrenalin és a higgadtságot kellett visszahozni a medencébe.

Beszélt arról is, hogy mennyi kritika érte őket akkor, amikor a londoni olimpián „csak” a világ 5. legjobb csapata lett a magyar válogatott. Sokan bírálták őt és a fiúkat, hogy hogy lehet, hogy három megnyert olimpia után ilyen rosszul teljesít a csapat, és nem képesek megnyerni a negyedik olimpiai aranyat.

„Az persze senkinek nem jutott eszébe, hogy ahhoz, hogy elveszítsük a negyedik olimpiai aranyat, ahhoz előtte már meg kellett nyerni hármat.” – mondta halkan.

Mennyire furcsa, nem? Hogy ha nem a maximumom teljesítünk, akkor az már kevés, kritizálandó, elítélendő.

NEM VAGY ELÉG JÓ.

Valahogy megtanuljuk ezt mire felnövünk. Ha nem teljesítesz a maximumom, akkor nem vagy elég jó. Nem vagy elég.

A coaching üléseken ugyan a karrierváltás a kiindulási pont, de a legtöbbet mégis az alábbi témával dolgozunk.

Sok ügyfelemtől hallom, ahogy folyamatosan bírálják magukat. Talán így:

• Nem hiszek abban, hogy nekem ez menni fog.
• Nem leszek sikeres.
• Olyan béna vagyok, biztos nem fog menni.
• Ehhez már túl öreg vagyok.
• Ááá, amit én tudok, az semmi. Az nem teljesítmény.

Mert amikor egy nő egyedül levezet 1200 km-t, hogy épségben hazaszállítson két kamasz gyereket egy másik országból, az semmi. Vagy amikor egy vezető, aki éppen válik, és közben egy kiemelkedően nehéz, több hónapig tartó időszakban, kiszámítható és minőségi kereteket teremt a csapatának, hogy ügyfelek ezreit tudják zökkenőmentesen kiszolgálni, az semmi. Vagy amikor a rendezvényszervező, akinek éppen minden más borul a saját életében, és egy régi rossz szerződés miatt napi megélhetési gondjai vannak, mégis mindenkivel jó kedvű és mindenkihez van egy kedves szava, az semmi.

Ez mind semmi. Arra vágynak, hogy valami nagyon nagy dolgot csináljanak, mert mindez semmi.

Abba pedig senki nem gondol bele, hogy mi lenne, ha nem így viselkednének, ha nem lehetne rájuk számítani, ha nem lenne ott az a mosoly?

Valószínűnek tartom, hogy valakiknek körülöttük sokkal nehezebb lenne az élete.

De akkor mi az, ami valami? Ami már megérdemel egy vállveregetést?

Amikor megkérdezem ezeket a klassz embereket, hogy szerintük mik a legfőbb érdemeik, és mit tettek ma, ami értékes, amit elismernek magukban, akkor jó, ha két-három dolgot ki tudnak préselni magukból, majd vállvonogatva azt mondják:

„Á, ez semmi. Ez a normális.”

Sokat gondolkodom azon, hogy mikor tanultuk meg azt, hogy a legmagasabb eredmény, jegy, érem az EGYETLEN eredmény, ami érték, ami elégséges. Hogy maga az erőfeszítés, a befektetett energia az értéktelen. Hogy csak az értékes, ami egyenértékű egy olimpiai arannyal.

Ha az alatt teljesítünk, akkor az már egy nagy semmi. Nincsenek átmenetek. Egy olimpiai 5. helyezést már kifejezetten szégyellni kell.

Az egyik ügyfelemtől azt hallom, hogy lenne egy ötlete, amellyel emberek százainak segítene munkát találni. Egy másiktól azt, hogy szívesen indítana olyan programot, amellyel szintén százaknak segítene beilleszkedni egy másik ország társadalmába. Van, aki azt mutatná meg, hogyan lehet időt és motivációt találni a rendszeres sporthoz, és megint egy másik ügyfél pedig azt tanítaná meg, hogy hogyan lehet jobb vezetővé válni.

Fantasztikus ötleteket ezek, és tudom róluk, hogy ők tényleg sokat tudnak ezekről a témákról. Bennem nincs kétség, hogy ha ilyen segítségre lenne szükségem, akkor hozzájuk fordulnék.

Őket azonban leblokkolja a saját kétségük, a kishitűségük.

Minden tervükről lemondanak, mert az pörög folyamatosan a fejükben, hogy:

„Nem hiszek magamban. Nem hiszem el, hogy nekem ez sikerülhet. Nincs bennem semmi olyan érték, amitől ez sikerülne.”.

Ilyenkor nagyon szomorú leszek. Mert ezzel a blokkal lehetetlen karriert váltani, új állást találni, vagy éppen egy sikeres vállalkozást felépíteni.

Egy hetet töltöttem el most a tengernél, egy tánctáborban, ahol voltak kisgyerekes családok is. A gyerekek egész nap a vízben voltak, vagy valahol játszottak, félelem és aggódás nélkül. Egy cuki 3 éves kisfiú órákat úszott 2 felnőtt között karúszóval a mélyvízben, akik közben így bíztatták:

„Ügyes vagy, gyere, gyere, jól megy ez Neked, csináld csak.”

Nem számított, hogy összevissza volt a lábtempó. Nem volt baj, hogy néha megállt és csak szövegelt. Nem számított az sem, hogy időnként minden magyarázat nélkül kirohant a vízből, és leült. Olyankor éppen mást akart csinálni.

Közben mégis rendületlenül bíztatták, támogatták és elismerték mindazt a pici előrelépést, ami észrevehető volt.

Ez a pici gyerek még érdemes volt a bíztatásra, az elismerésre és engedélyt kapott a tökéletlenségre.

Persze, most biztos azt mondod, hogy egy felnőtt nem ugyanolyan, mint egy gyerek, és egy felnőttnek sokkal többet kell tudnia.

És igaz. Valóban többet is tud.

Most egy pillanatra képzel el, hogy a gyermekednek, szerelmednek, vagy a legjobb barátodnak azt hajtogatnád, hogy:

• Á, ez semmi. Amit Te csinálsz az normális, nincs ebben semmi különleges.

 

Vagy azt, hogy:

• Ne is kezdj bele, úgysem fog menni.
• Neked ez biztos nem sikerülhet.
• Csak akkor vagy elég jó, ha Te vagy az, aki megnyeri az aranyat. Különben pedig értékteken.
• Miért gondolod, hogy Te sikeres lehetsz? Nincs Benned semmi különleges.

El tudod képzelni, hogy ilyet mondasz annak, aki Neked nagyon fontos?

Ha nem, akkor magadnak miért mondod?

Mi lenne, ha bíztatnád magad? Ha inkább olyanokat mondanál magadnak, hogy:

• Csináld csak, menni fog.
• Nem baj, ha nem tudod végigcsinálni. Az a lényeg, hogy megpróbáld.
• Lehet, hogy nem pont úgy fog sikerülni, ahogy szeretnéd, de nagyon sokat fogsz belőle így is tanulni.
• Semmi baj nincs, ha közben megállsz pihenni.
• Elég az, amit tudsz. Vágj bele bátran.

Tudom, írtam már hasonló témáról. De erről nem lehet eleget írni. A coaching ülések 70%-a erről az akadályról szól.

Hogy nem hiszünk magunkban. Hogy nem értékeljük magunkat.

Mi lenne, ha megengednéd magadnak, hogy érdem legyen az is, ami nem az általad vélt maximum? Hogy érték legyen az, ha a nehéz napokon is rá tudsz mosolyogni a körülötted levőkre? Hogy akkor is felhívsz egy barátot, hogy megkérdezd, hogy van, amikor a saját világod a feje tetejére állt. Vagy ha folyamatosan és tartósan lehet arra számítani, hogy Te a háttérben összefogod a dolgokat.

Brené Brown, amerikai kutató, szociális munkás, előadó, és nemzetközileg is elismert író, elkezdte kutatni azt, hogy mi különbözteti meg azokat az embereket, akik érdemesnek tartják magukat a szeretetre és a valakihez való tartozásra, azoktól, akik folyamatosan küzdenek azért, hogy ezt az érzést megtalálják. Szerinte az az érzés, hogy érdemesek vagyunk valamire a titka annak, hogy kirekesztés helyett kapcsolódni tudjunk másokhoz, ami végül is az élet legfontosabb sarokköve. Több ezer történet és hatévnyi kutatómunka eredményét mondja el ebben az előadásban, amit nagy szeretettel ajánlok a figyelmetekbe.

Az egyik ilyen különbség, amit a kutatásai kimutattak, az az, hogy ezek az emberek elég bátrak ahhoz, hogy tökéletlenek legyenek.

Felvállalják a saját tökéletlenségüket.

Az előadás többi részét itt tudod megnézni: https://www.youtube.com/watch?v=iCvmsMzlF7o

Van hozzá magyar felirat is.

Szóval mi az, amit a mai napon értékelsz magadban? Mi az, amiért megveregeted a saját válladat, és azt mondod, hogy „jól csináltam”?

Köszönöm, hogy ezt a bejegyzést is elolvastad, és ha tetszett, akkor kérlek, oszd meg másokkal.

Megosztani itt tudod: https://www.facebook.com/KalanguCoaching.
Ha még nem töltötted le az Álommunka Projekt útmutatót, akkor itt megteheted: www.kalangu.net.
Kérdéseket itt tudsz feltenni: evat@kalangu.net.

 

 Fotó: blog.britishcouncil.org